Minek a hatására választottad a villamosmérnöki pályát?

A gimnáziumi éveim során már nem is akartam más lenni. Elég tudatosan készültem arra, hogy villamosmérnök legyek. Volt egy hobbim, amivel körülbelül annyi időt töltöttem el, mint manapság a fiatalok a számítógépükkel az interneten lógva vagy a játékprogramokkal. Ez mindenféle elektronikus herkentyűk barkácsolása volt. Akkoriban az időm jelentős részét ezzel töltöttem. Amikor vége volt a tanításnak, akkor először kipróbáltam a napközben eszembe jutott ötleteket. És amikor már nagyon szorított este a cipő, akkor elkezdtem másnapra tanulni. Úgyhogy a maga elég természetesen módján adódott, hogy a villanykarra jelentkezzek. Azt vártam tőle, hogy sokkal jobban megértsem azoknak a szerkezeteknek a működését, amiket összebarkácsoltam úgy, hogy közben meglehetősen felszínesnek éreztem az ismereteimet azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen hogyan működnek.

És az oktatást?

Szerintem nem jó dolog, ha valaki már egy kisebb közösség előtt sem mer vagy tud összeszedetten megszólalni. Ezt is meg lehet tanulni, mint bármi mást. Úgy gondoltam, hogy nekem erre szükségem van, és igyekeztem ennek megfelelően megtanulni annak a fortélyait, hogy hogyan kell nagyobb közösség előtt szerepelni. Ezt olyan fontos dolognak tartom, hogy a gyerekeimet is próbáltam gimnáziumi színjátszó körök felé terelni. Kezdetben csak 20-30 embernek tartottam gyakorlatokat és laborokat, aztán amikor először kellett az első 80-100 infós előtt beszélni, az már izgalmasabb volt. Mostanra megnőtt a létszám 400+-ra, és ez már megint egy egész más érzés és kihívás.

Volt olyan tárgy, amivel gondjaid voltak?

Volt egy felejthetetlen Finommechanika c. tantárgy. Az ember igazából nem is érti, hogy mit keresett a villamosmérnöki képzés tantervében. De ha tudjuk azt, hogy a villanykar pont úgy nőtt ki a gépészkarból, mint legutóbb az infó szak a villanykarból, akkor annyira nem meglepő, hogy egy sor gépész gyökerű tárgyat tanultunk, például Ábrázoló geometriát, Mechanikát és külön Finommechanikát. Ezek néhány évvel később teljesen eltűntek, de nekünk még volt szerencsénk hozzájuk. Az említett tárgyban többek között rugót is tudnunk kellett volna méretezni. Máig rejtély előttem, hogy egy villamosmérnök palettájához ez miért tartozik hozzá, és ez nekem annyira nem tetszett. Mindenesetre kettő darab részvizsgát kellett írni a félév során. A kettő közül az egyiket elbuktam azon, hogy nem tudtam, hogy a rugóban a terhelés csavarási igénybevételt eredményez a rugó anyagára. Összenyomja az ember a rugót, és ha ebbe kellően nem gondol bele, akkor azt hinné, hogy ez egy húzás-nyomás igénybevétel, de ez nem így van. Ennek megfelelően más fizikai paraméterekkel kellett volna számolni. Gajdos Sanyi ezt elbukta, és pótrészvizsgára kényszerült. Addigra persze megtanultam, és végül ezt a tárgyat is sikerrel abszolváltam, cserébe valószínűleg már soha nem fogom eltéveszteni, hogy a rugóban a terhelés az torziós. Azért mindezen közjátékok ellenére is az egyetem alatt a legrosszabb átlagom 4,5 volt.

Van példaképed a szakmában?

Ha Simonyi Károly nevét emlegetem fel, akkor valószínűleg nagy meglepetést nem okozok, mert őt sokan ismerik. Az ő személye azért is maradt emlékezetes számomra, mert miközben a legtöbb valóban villamosmérnökinek tekinthető tárgy esetében megvolt bennem az az igény, hogy lehetőleg mindent a legalaposabban megpróbáljak megérteni abból, amit tanítanak, itt mégis szembesültem a hiányosságaimmal annak ellenére, hogy én csak akkor mentem el vizsgázni, amikor hitem szerint értettem és tudtam a teljes anyagot.

Az Elektronfizika c. tárgyat tanította nekünk, és a megszokott módon készültem. A vizsga olyan jellegű volt, mint amilyen most Adatbázisokból van: Simonyi professzor úr leült a hallgatókkal szemben, és szóban egyedül végigvizsgáztatta a kb. 100 híradóst. Máig emlékeszem, hogy tudott a vizsgán olyat kérdezni tőlem, amibe korábban nem gondoltam eléggé bele, pedig illett volna. Akkor ez nekem egy kissé kellemetlen, de hosszú távon nagyon pozitív élmény volt. Egy újabb visszacsatolást adott arra, hogy milyen csalóka tud lenni az, amikor az ember bizonyos dolgokról csak azt hiszi, hogy érti, de valójában nincs lehetősége megbizonyosodni arról, hogy ez valóban így van-e. A szóbeli vizsgákon jobban kiderülnek a megértés, tanulás hiányosságai, mert a legkisebb gyanú esetén is a vizsgáztató rögtön vissza tud kérdezni. Írásbeli vizsga esetén lehet szándékosan is kétértelműen fogalmazni. Talán nem meglepő ezek után, hogy ez az egyik oka annak, amiért Adatbázisokból is szóbeli vizsgákat tartunk, ameddig csak meg tudjuk oldani. Hitem szerint ez olyan élményt jelent azok számára, akik erre fogékonyságot mutatnak, ami manapság egyre nehezebben pótolható mással. Azokat persze, akiknek ez egy kellemetlen kihívás, és csak nyűgnek érzik, természetesen sajnálom. De úgy hiszem, hogy nekünk elsősorban nem azokban kell gondolkoznunk, akik az utóbbi kategóriába tartoznak, hanem azokban, akik azért vannak itt, hogy alaposan, sokoldalúan készítsék fel magukat az informatikusi pályára.

Zavar, ha valaki eszik, késik vagy beszélget az előadásod alatt?

Ha késnek a hallgatók, azt már megtanultam kezelni. Az előadás elején beszélek adminisztratív dolgokról – amire mindenki jobban odafigyel az átlagosnál –, majd pedig néhány mondatban végigszaladok az előző óra anyagán. Ez arra jó, hogy akik már ott vannak, azok jobban rá tudnak hangolódni a témára, de mivel már egyszer hallották, ez nem feltétlenül igényel részükről olyan nagy koncentrációt, mint amikor új anyagot hallanak. Még úgy is lehet élvezni, hogy közben az emberek jönnek-mennek, helyezkednek, mocorognak, és mire ezzel végzek, addigra körülbelül a késők is megérkeznek, így az új anyagrészeket reguláris körülmények között tudom elmesélni.

Az viszont zavar, ha előadás közben azt látom, hogy valaki látványosan táplálkozik, vagy éppen nem figyel oda, folyamatosan beszélget, mert úgy érzem, hogy ilyenkor nem sikerült lekötnöm az illető figyelmét. Próbálok úgy beszélni, hogy ha egyszer valaki rászánta azt a másfél órát, hogy engem végighallgasson, akkor ne úgy menjen el, hogy „Úristen, ide sem jövök többet”, hanem valamiféle méltányolható élményt adjon neki. Ami nyilvánvalóan nem teljesül akkor, ha folyamatosan azt látom, hogy valaki kommunikál a szomszédjával. Amikor ez markáns méreteket kezd ölteni, akkor néha ki is szoktam szólni, például időnként jó étvágyat kívánok az éhezőnek-étkezőknek, és elmondom, hogy nekem is korog a gyomrom.

És mi a helyzet azzal, ha valaki elalszik az előadásodon?

Ezt nem tapasztaltam még, ami persze nem jelenti azt, hogy nem fordulhatott elő. Ha valaki az első sorban alszik el, az az udvariassági szabályok megsértésének a kategóriájába is beletartozik. Ha azt látnám, hogy valaki alszik, és közben a társaság nagy része beszélget, unja magát, akkor nyilvánvaló, hogy nem úgy zajlik ez az előadás, ahogy zajlania kellene, és jobb, ha kicsit magamba nézek, hogy most optimális módon mondom-e el a tananyagot. Ennek az ellentéte, amikor a társaság nagy része figyel, és egy valaki alszik, akkor meg azt gondolnám, hogy az illetőnek volt egy rossz éjszakája, de egyébként igyekvő, mert ennek ellenére is eljött az előadásra.

Az, hogy 8:15-kor kezdődik egy előadás, szerintem nincs korán. Ha valaki egyetemre jár, és nappali tagozatos hallgató, akkor ő azt vállalta, hogy az órarendben meghatározott oktatási eseményekre rendszeresen be fog járni, márpedig ezek tipikusan 8 órára vannak ütemezve, tehát az neki nem lehet korán. Ennek kellene az első számú prioritásnak lenni a többségben levő állami ösztöndíjas, illetve tandíjmentes hallgató számára, és ehhez kéne igazítani a többi programot. Abban hiszek, hogy új ismereteket csak pihent aggyal lehet befogadni. Az tökéletesen fals dolog, amikor valaki éjjel 1-ig bulizik vagy dolgozik, utána meg pislogva, sok kávé után betámolyog egy előadásra, próbál valamit elcsípni belőle, és utána szidja az előadót és/vagy a tárgyat, hogy nem elég érdekes az 5. normálforma. Annak, akinek az érdeklődését az adott éberségi szintjén legfeljebb három akt tudná felkelteni, azzal nem tudok versenyezni. Pihenten kell eljárni az előadásokra, olyan állapotban, amikor az agy a maga természetes módján is felszívja az új ismereteket, nem pedig elhárító üzemmódban működik. Amikor fáradt, akkor nem befogadni akarja a külvilág ingereit, hanem kizárni, és ez egy óriási különbség. Ha tehát valaki ilyen állapotban jár előadásra, az magával is meg az előadóval is kitol.

Zavar, ha valaki fölveszi az előadásodat?

Nem zavarhat, mert nem tudom megakadályozni, és ha nem tudom megakadályozni, akkor nem is próbálom. Ha ezek az előadások nem kerülnek publikálásra, akkor ez ráadásul semmiféle törvénybe sem ütközik. A publikálás az egy más kategória. Ezzel kapcsolatban sem lennének fenntartásaim akkor, ha nem olyan feltételrendszerben történne ez, mint amilyen körülmények között a mai felsőoktatás működik, vagy inkább csak vergődik.

Ha most az előadások videófelvételeire kanyarodunk rá, köztudott, hogy rengeteg előadásról készítettek ilyeneket. Engem is megkerestek azzal, hogy az Adatbázisok előadásokat fölvennék, mert ez „az oktatás minőségének a javítását” szolgálná. Erre azt mondtam, hogy nagyon sok mindenre hajlandó vagyok azért, hogy az oktatás minőségét javítsuk, de abban nem hiszek, hogy az előadások felvétele és bármikor való megnézése a kétezres évek Magyarországán elsődlegesen az oktatás minőségének a javítását szolgálná. Ugyanis az én fogalmaim szerint a minőségi tudás elmélyült és tartós – nem pedig az ISO 9000-nek megfelelően csak agyondokumentált a folyamat –, márpedig azok, akik az előadásokat videóról akarják végignézni, adott esetben közvetlenül egymás után, esetleg még gyorsítva is, nem ugyanazt fogják kapni, mint azok, akik ezt a tervezett ütemezéssel teszik, vagyis részt vesznek az előadásokon, és közben még saját jegyzeteket is készítenek. Akik felvételről akarják megnézni az előadásokat jó eséllyel azt tervezik, hogy nem is akarnak az oktatási eseményeken rendszeresen részt venni. Sajnos az ilyen hallgatói attitűd manapság egyáltalán nem ritka, pl. munkavégzésből kifolyólag. A videófelvételek elkészítése és publikálása minderre még bátorítólag is hat, miközben a felvételeknek a korábban elmondott módon történő megtekintésén keresztül megszerezhető tudás köszönő viszonyban sincs azzal, mint amit akkor szerezhet valaki, ha egy sokkal hosszabb időintervallumon keresztül foglalkozik ugyanezzel. Mindez tehát nem a minőségi tudás megszerzését támogatná, hanem éppen ennek az ellenkezőjét.

Miért ellenzed, ha felrakják a zh-kat a Wikire?

Először talán érdemes lenne a kérdést is finomítani, hiszen számos zh van fent most is a Wikin az egyetértésemmel. Az ellenzés tehát nem kategorikus. Azonban egy adott mennyiség felett a példasorok már nem azt a célt szolgálják, amit a Wiki számára az alkotóik deklaráltak, vagyis hogy mintát adjon a számonkérések formájára is. Egy adott mennyiség felett már inkább arra szolgálnak, hogy ezen keresztül extrapolálni lehessen azt, hogy miként zajlik részleteiben a számonkérés. A cél viszont nem az lenne, hogy a hallgatók azt tanulják meg, hogyan kell átmenni a tárgyból, hanem magát a tárgyat tanulják meg. Márpedig teljes idősoros zh-gyűjtemények alapján ezt számos tárgy esetében meg lehet úszni. De még ha más helyeken el is kezdenének gyűjtögetni a zh-kat a hallgatók, mi ennek is próbálunk elébe menni azzal, hogy a zh minden évben tartalmaz olyan feladatokat, vagy olyan megfogalmazásban feladatokat, hogy azt ne lehessen csak a korábbi évek feladatai alapján megoldani.

Miért döntöttél a krétás óra mellett? Miért nem diasoros órát tartasz?

A diasoros előadásnak általában az a lényege, hogy az ember, mint előadó is folyamatosan „puskázik”, valamint nem várja el a hallgató részéről a saját vázlatok készítését. A kellően részletes diasorok révén nagyon vezetett az előadás, és könnyen hajlamosít arra, hogy az előadó ne akkor szülje meg a gondolatait, ne úgy mondja el, mint ahogy saját maga is elmagyarázná egyre több év tapasztalata alapján, hiszen ott van minden, csak végig kell rajta futni. Innentől kezdve az a lehetőség lényegesen csökken, hogy olyan előadást tartson, ami egy teljesen logikus, egyre több év tapasztalatával egyre jobban felépített, ugrások nélküli gondolatmenetet próbál hibátlan logikával átadni a hallgatóknak. Arról nem is beszélve, hogy a diasorok arra is hajlamosítanak, hogy az előadásokat sokkal pergőbbé tegyék. Tantárgya válogatja, hogy mindezeknek van-e létjogosultsága. Egy olyan tárgy esetén, ahol rengeteg tényadattal kell szembesíteni a hallgatókat lehetőleg hibátlanul, és számukra a kihívás jelentős részben azt jelenti, hogy ezek közül minél többet valahogy memorizáljanak, mert ezeket valamilyen okból kifolyólag fejből kell tudni, ott pl. segíthetnek a diasorok abban, hogy ez az információmennyiség hibátlanul, hatékonyabban demonstrálásra kerüljön, és a hallgatók megérezzék azt, hogy itt mire van szükség.

Az Adatbázisok viszont nem ilyen jellegű tárgy, hiszen a tényanyag viszonylag kevés (pl. a Számítógéphálózatokhoz képest), viszont ennek egy nagyon konzisztens rendben kellene összeállnia a fejekben. Sokkal több mindent inkább megérteni, mintsem memorizálni kell. Régen rossz, ha valaki ebből a tárgyból csak memorizálni akar. Ő jó eséllyel meg is bukik a vizsgán, mert az első olyan – egyébként alapvetőnek tekinthető – kérdésre, amire korábban explicit módon mi nem adtuk meg a választ, ő nem fog tudni válaszolni. A tárgy jellege miatt tehát a krétás előadásmód szerintem sokkal adekvátabb, mintha a diasort pörgetném, a hallgatók nagy része pedig dőlne jobbra-balra és nem tudná követni az előadásokat. Sokkal többet is le tudnék adni az anyagból, de nem lenne igaz az, hogy ebből a hallgatók fejébe ugyanannyi ráfordítás mellett hosszútávon és hasznosíthatóan több is kerülne bele. Egyébként szerintem nehezebb krétás előadásokat tartani, mint diasorokról felmondani ugyanazt.

Mi volt a célod az Adatbázisok jegyzet megírásával?

Egy elég általános elvárás, hogy minden tárgyhoz legyen valamilyen jegyzet is. Mivel ezen a területen jelentős részben autodidakta módon tanultam meg rengeteg dolgot, ennek folyamán magamnak is készítettem jegyzeteket, amiből egy olyan anyagot tudtam készíteni, hogy a hallgatók is tanulhatnak belőle. Ugyanakkor az a fajta adatbáziskezelés, amiről ebben a tárgyban beszélünk, ennek a témakörnek csak az alapjait képes bemutatni. Egy félév alatt nem tudunk megcélozni olyan dolgokat, amelyek nagyon közel vannak a mai legkorszerűbb technológiákhoz, még ha ezt egyes hallgatók el is várnák a tárgytól. Ilyen célja tehát a jegyzetnek sem volt. Az adatbáziskezelésnek ez a része egy olyan szintű alapozás, stabilnak tekinthető tudáshalmaz, ami pl. az Analízisben tanítottakhoz hasonlítható, és ami nagyon kívánja azt, hogy ez egyértelműen le is legyen írva.

Tervezel egy másik tárgyat, aminek a segítségével a hallgatók bővíthetnék a tudásukat ebben a témakörben?

Bennünk meglenne az igény is és az oktatási képesség is arra, hogy ráépítsünk az Adatbázisokra még egy tárgyat. Van egy kész tematikánk egy MSc-s Adatbázisok II-re, aminek a tantervbe illesztése csak kari elhatározás kérdése.

Ha jól tudom, korábban nem volt gyakorlat Adatb-ből. Mi volt az indok, ami miatt változtattál?

Fontos előrebocsátani, hogy a változtatás a Kartól származik, mégpedig a kétlépcsős képzésre való átállás során. A hallgatók részéről a növekvő létszámokkal együtt jelentkezett az igény a gyakorlatokra, de ez nem jelentette azt, hogy erre megvolt minden feltétel is. Ahhoz, hogy egy ekkora társaságnak kiscsoportos gyakorlatokat lehessen tartani, számos, az adott témakört értő, gyakorlatra kiállni képes emberre van szükség. Ennek hiányában korábban nem tudunk volna olyan gyakorlatokat tartani, mint most, hiszen nem várható el a kollégáktól, hogy a max. 35 fős létszámoknak megfelelően egy héten 3-4-5-ször mondják el ugyanazt különböző időpontokban. Ez a probléma úgy hidalódott át, hogy a körülöttem lévő lelkes és az adatbáziskezelést szerető-értő diákjaim, érzékelvén azt, hogy a hallgatók egy jelentős részének milyen nehézségeket okoz a tárgy elsajátítása, elkezdtek tematikus korrepetálásokat szervezni. Ezek arról szóltak, hogy hogyan lehet tipikusnak tekinthető problémákat, feladatokat hatékonyan megoldani. Volt egy 4-5 fős önkéntes társaság, akik ezt két féléven keresztül a segítségemmel, de nem az én inspirációmra csinálták. Ez egybeesett a kétlépcsős képzés bevezetésével. Akkor jött az ötlet, hogy ha ezt a hallgatók szeretnék, akkor be tudjuk-e vállalni azt, hogy erre a társaságra alapozva tartunk gyakorlatokat. Addigra ők felsőbb évesek lettek, és voltak olyanok, akik erre rábólintottak, és így előállt a „kritikus tömeg”. A feladatom már csak az volt, hogy ezt fenntarthatóvá tegyem, vagyis ha valaki már „kiöregedett”, vagy nem volt ideje rá, akkor hasonló érdeklődésű, kvalitású utánpótlásról gondoskodjak.

Első hét után a legtöbb tárgyra a hallgatóságnak csak 20-30%-a jár be. A te előadásaidon mégis szinte teltház van minden alkalommal. Mivel érted el ezt a hallgatóknál?

Azt gondolom, hogy az előadások során úgy beszélek, hogy közben valóban végig is gondolom azt, amit mondok. Nem memóriából adok elő, hanem megpróbálom érdekesen elmesélni egy logikus gondolatfonalra felfűzve azt, ami az adott órára adatott. Szerintem ettől lesz érthető és követhető egy előadás. Ebben segít az is, hogy nem vetítek. Aki vetít, az akaratlanul „puskának” is tekinti a diasort, és kevésbé töri azon a fejét, hogy az egymás utáni gondolati egységeket hogyan kösse logikusan össze. Azt viszont nem tudom megítélni, hogy az előadásom magas látogatottságának ez-e a legfőbb oka.

Mi alapján történik a hallgatók gyakorlatra való beosztása?

Alapvetően annak próbálom meg kihasználni a pozitív hatásait, ha a csoportok lehetőség szerint homogének. Nem hiszek abban, hogy annak jótékony hatása van – a mi feltételeink között –, ha a legambiciózusabb hallgatóinkat összezárjuk azokkal, akik a legkevésbé sem érdeklődnek a tanulmányaik iránt, és csak azt várják, hogy a sokadik tárgyfelvételre végre összeszedjenek egy halvány kettest. A rendelkezésünkre álló információk segítségével tudjuk – például ha valakit már tanított valamelyik gyakorlatvezetőm –, hogy kikre, milyen szempontból érdemes odafigyelni, és mi meg is próbálunk. Tudnunk kell, hogy melyik csoport milyen értelemben homogén, így a gyakorlatvezetők is ennek tudatában mehetnek be gyakorlatot tartani. Tudja azt, hogy a diákjai csak túlélni akarják a gyakorlatot, vagy minél több új ismeretet akarnak magukba szívni.

Persze, ha valaki egy konkrét gyakorlatvezetőhöz szeretne járni, akkor nyugodtan szólhat előre. Sokkal fontosabb az, hogy az illető szívesen járjon az egyetemre, egy adott személyhez, és úgy tanulhasson, ahogyan ő szeretne, és ahogy az a számára a legjobb.

Első előadáson elhangzott egy olyan mondat, hogy előadáson és gyakorlaton kevesebbet adtok le, mint amennyi egy jó zh megírásához kellhet. Mi erről a véleményed? Próbáltál már változtatni ezen?

Ez a kérdés valami alapvető félreértésen alapulhat, hiszen az nem lehet igaz, hogy mi kevesebb anyagot adnánk le, mint ami ahhoz kell, hogy kettest lehessen szerezni. Ha a kérdésbeli állítás igaz lenne, már régen megköveztek volna bennünket a hallgatók. Meg lehet nézni a zh-kat visszamenőleg is, amiknek az a jellemzője, hogy 5-6-7 feladat között vannak egyszerűbbek, amelyek a gyakorlatokon, előadásokon elhangzottak alapján különösebb kreativitás nélkül megoldhatók, és ha erre valaki képes, akkor az elégséges – tehát az aláírás – megszerezhető. A zh feladatok egy jelentős része olyan szintű, amiket a gyakorlatokon is megoldotok, vagy megoldhatnátok, ha egy csoport kellő felkészültséggel megy el a gyakorlatra, és az kellően pergő tud lenni ahhoz, hogy a gyakorlatra tervezett feladatokat mind el is tudják végezni.

Ezen felül vannak olyan feladatok, amelyek viszont több-kevesebb kreativitást is igényelnek, de ezek megoldását nem is várjuk el mindenkitől. Azt próbáljuk lemérni, hogy kellően mélyen is megértették-e a hallgatók a tananyagot. A cél az lenne, hogy már a szorgalmi időszakban eljussanak minél többen erre a szintre, ezért az ilyen tudás megszerzését a magunk módján támogatjuk, a legjobb eredményeket pedig különösen figyelemre méltónak tartjuk. Ha valaki valamit alaposan meg akar tanulni, akkor fontos, hogy az illető hosszabb időn keresztül, rendszeresen és lehetőleg elmélyülten kerüljön kapcsolatba az adott anyaggal. Szerintem az a legértékesebb tanulási mód, amikor az ember saját maga is töri a fejét kapcsolódó problémák megoldásán. Így lehet a legtartósabb, legelmélyültebb tudást megszerezni, mert a megoldás keresése során az ember előbb-utóbb a legalapvetőbb állításokat is megkérdőjelezi, majd pedig megmagyarázza magának. Ugyanakkor irreális dolgokat nem várunk el: ne feledjük, hogy gyakorlati jegy nincs, és egy elégséges zh után is minden további nélkül lehet jeles vizsgajegyet kapni – csak esetleg nehezebben, mint azok, akik négyes-ötös zh-t írtak.

Miért raktál a tavalyi zh-ba egy olyan kérdést, amire a választ még nem tanultuk?

Először is bocsássuk előre, hogy a kérdés 33 pontból egyet érintett, tehát ennek megfelelő súllyal kezeljük. Másodsorban, még ha szokatlan is, de a ti tudástáratokba annak is bele kellene tartoznia, hogy tudnotok kell, mit tudtok, mivel vagytok képesek alkotó módon dolgozni, és mi az, amivel nem. Vagyis a tárgy anyagának az is részét illene, hogy képezze, hogy tudni kellene, mit tanítottunk. Ezt akár „metatudásnak” is nevezhetnénk.

A mérnöki gyakorlatban és az üzleti világban a legnagyobb kudarcok, bukások éppen abból szoktak származni, ha a mérnök nincs tisztában a saját tudásával, képességeivel. Ha valaki nem tudja azt sem, hogy ezt neki tudni kellene-e, ez adott esetben sokkal rosszabb annál, mintha az illető biztosan kijelenti, hogy nem tudja, hiszen jóval nagyobbat tud hibázni. Ha pedig legalább abban biztos, hogy ezt tanulta, és egyetlen indirekción keresztül eljut ahhoz a tudáshoz, ami megadja a választ az adott problémára, akkor az illető akár még jó mérnök is lehet. Érdekességképpen megjegyezném azok számára, akik már tanultak pl. Adatbázisokat, hogy a 2PC és a fejlettebb 3PC protokoll között éppen az a különbség, hogy utóbbi esetén a szavazásban résztvevők azt is tudják, hogy a többiek tudnak-e egy bizonyos dolgot.

Mi alapján választod ki a következő évi gyakvezeket? Hogyan készíted fel őket a feladatra?

A legjobb hallgatókat próbálom rendszeresen meghívni – elsősorban a zh- és a vizsgaeredményeik alapján –, és szerencsére jönnek is. Feltehetően azért, mert azonosulni tudnak azzal, amit ők itt tapasztaltak. Akik felsőbb évesek, doktoranduszok nálam dolgoznak, ők kivétel nélkül önkéntesek, nem kapnak pénzbeli ellenszolgáltatást a munkájukért.

A gyakorlatvezetők egy elég tisztességes felkészítésen mennek keresztül, mielőtt a gyakorlatokat megtarthatják. Itt nem győzzük hangsúlyozni, hogy a legfontosabb az alkotóképes tudás megszerzésének a támogatása. Azt mi nem tekintjük értéknek, ha valaki fel tudja mondani a jegyzet megfelelő oldalait. Minden évben minden gyakorlat előtt vannak gyakorlatvezetői felkészítések is. Akik sokadszor tartanak gyakorlatot, azok opcionálisan vesznek részt, de az újaknak egyszer kötelező végighallgatniuk. Ez pont azt segíti elő, hogy lehetőleg egységes szemlélettel – de nem feltétlenül azonos módszerekkel – történjen a különböző csoportokban a tárgy oktatása és számonkérése. Ha valahol ettől eltérés van, akkor az az Exception kategóriába sorolandó, és kérem, hogy a diákok adjanak a gyakorlatvezetőnek vagy nekem visszacsatolást evvel kapcsolatban. Minden visszacsatolásért hálás vagyok még akkor is, ha az esetleg a hibáinkra-hiányosságainkra mutat rá.

A beugrómentességet miért csak azok a hallgatók kaphatják meg, akik először veszik fel a tárgyat?

Arra szeretnénk inspirálni mindenkit, hogy már első nekirugaszkodásra mutasson magas teljesítményt és szerezzen biztos tudást. Aki sokadszorra fut neki ugyanolyan, vagy hasonló feladatok megoldásának, az nem ugyanolyan teljesítményt nyújtott azonos végeredmény esetén sem. Ha pedig kisebb a teljesítménye, akkor miért kapjon ugyanolyan kedvezményeket? Gondoljatok bele egy olyan mérnökbe, akinek kiadják a feladatát, ismeri a határidőt, majd pedig az adott időre egy működésképtelen vagy elfogadhatatlan megoldással áll elő. A mérnököt szerintem úgy érdemes elképzelni, hogy megtervez valamit, elkészíti, és az működik. Ki látott már olyan mérnököt, aki tervezés helyett próbálkozik? Emiatt tragikusnak tartom, hogy mekkora különbség van aközött, hogy az egyetemen éveken keresztül óhatatlanul mire szoktatjuk a hallgatóinkat, és ezzel szemben mit vár el tőlük az ipar. Ennek fényében még az is túlzás, hogy egy tárgyból hatszor lehessen próbálkozni, amit a felsőoktatási törvény még mindig megenged. Nézzetek utána, hogy pl. a Karlsruhei Műszaki Egyetemen mik a szabályok. Nem is lehet lezongorázni a német és a magyar műszaki kultúra közötti különbséget, de természetesen azt sem állítom, hogy a különbséget csak ez okozza.

Tavaly miért volt a beugrómenteseknek egy külön vizsgaalkalom, ahol mindenki ötöst kapott, de nem is kellett felelniük?

Egyszer volt Budán kutyavásár, de ez sem teljesen pontos így. Inkább azt mondanám, hogy ez a szóbeli nem elsősorban az Adatbázisokról szólt. Pont azért lehetett megcsinálni, mert korábban ilyen nem volt. Nem lehetett rá számítani, és azokról, akik a tavalyi különösen nehéznek bizonyult zárthelyin négyes, ötös eredményt értek el, azt gondolom, hogy már bebizonyították, hogy képesek megtanulni ezt az anyagot az elvárható szinten, és valójában meg is tették a vizsga időpontjára. Annak szinte nulla az esélye, hogy ők felkészületlenül jöjjenek el erre a kizárólag számukra kiírt alkalomra. Egy vizsga szerintem arról szól, hogy a vizsgázó meg tudja-e győzni a vizsgáztatót arról, hogy megtanulta a tárgyat. Az adott körülmények között különösebb meggyőzést már nem igényeltem tőlük, viszont kíváncsi voltam arra, hogy valójában milyen emberekről, személyiségekről van szó. Számos kérdést tettem fel nekik tanulmányaikkal, gimnáziumi éveikkel kapcsolatban is, mert ilyenkor nézek szét alaposabban, hogy kiből lehet a későbbiekben munkatárs. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a szakmán kívül ki milyen módon tud megszólalni, váratlan helyzetekben hogyan reagál.

Miért kezdődnek a vizsgák 7:30-kor?

A reggeli 7:30-as kezdésű, mintegy 15 perces írásbeli beugrók intézménye 1995. óta folyamatosan létezik, és jól működik. Amikor néhány évvel ezelőtt a TVSZ-be belekerült, hogy a vizsgák 8 órától lehetnek, külön leegyeztettem a HK-val, valamint a Kar és a tanszék vezetésével, hogy a beugrókat továbbra is 7:30-tól tarthassam, mert ha egy elég nagy termet tud a kar erre a célra adni, akkor a terem befogadóképessége nem korlátozza az adott napon vizsgázók számát, ami a hallgatóknak is előny. Továbbá a termet csak mintegy 20 percre vesszük igénybe. Ha ez egy normál 2 órás sávba esne, akkor valójában olyan, mintha 2 órára foglalnánk le egy nagy előadót, hiszen a maradék időt nem lehetne hasznosítani. A 7:30-as beugró intézménye – az erről folyó néhány évvel ezelőtti párbeszéd során – már vagy 10 éve működött, és egy hallgatót normál esetben csak egyetlen egyszer érintett. Mindez a hallgatók és képviselőik számára akkor elfogadható volt. Annak alapján, hogy a HK elfogadta, már másnak sem volt kifogása, hiszen jelentősen hatékonyabb gazdálkodást tett lehetővé a nagy előadóinkkal. Nekem pedig személy szerint semmilyen előnyöm nem származik a korai kezdésből. Éppen ellenkezőleg, hiszen pontosan én voltam az, aki nem egyszer jöttem be ilyen korán, hanem minden vizsgaidőszakban mintegy 12 alkalommal, minden Adatbázisok vizsgára. De számomra ez vállalható, mert hitem szerint ez jobb a hallgatóknak is és a Karnak is. Mindebből viszont az is következik, hogy részemről kezdődhetnének a vizsgák 8-kor is, csak ez lehetőleg ne járjon azzal, hogy a végén többen járnak rosszabbul, mint jól.

Mi alapján választod ki azokat a diákokat, akik nálad szóbeliznek?

A vizsgán, aki akar, az a gyakorlatvezetőjénél szóbelizhet, mert ő jobban ismeri a hallgatót, és talán a diák is jobban érzi magát egy ismerős személynél. Így jobb lehet a vizsga hangulata, jobb eredmények születhetnek, és hatékonyabban folyik a vizsgáztatás is abban az értelemben, hogy a vizsgázó tényleges tudását hamarabb és/vagy kisebb hibával tudja olyasvalaki megítélni, aki nem akkor találkozott először a hallgatóval. Én pedig vizsgáztatom azokat, akiknek lényegtelen, hogy kinél vizsgáznak, vagy akiknek éppen nincs jelen a gyakorlatvezetője. A vizsgázó kiválasztása egyébként a felkészülők közül jelentkezés alapján történik, márpedig ekkor fogalmunk sincs arról, hogy az illető kicsoda.

Állítólag, ha nem akarsz valakinek kegyelemből rosszabb jegyet adni, mint amit szeretnél, lejelentkezteted a hallgatót az aznapi vizsgáról azzal az indokkal, hogy jöjjön el újra vizsgázni. Mi a véleményed erről a legendáról?

Ez így biztosan nem igaz, mert én magam nem is tudok lejelentkeztetni senkit, és ezt a hallgató sem tudja ekkor már megtenni. Az, hogy egy hallgatónak jobb jegyet szeretnék adni, nem tud anélkül megtörténni, hogy az illető ebben valamilyen szinten ne kooperáljon. Ha valaki ennek határozottan ellenáll, akkor nem tudok vele mit tenni, megkapja a kívánt jegyét. Ha viszont úgy érzem, hogy érdemesebb lenne valamilyen jobb jegyre is, akkor tény, hogy néha megpróbálom erre rábeszélni.

Utólag mi a véleményed a 2014 tavaszi vizsgakurzus konzultációiról? Szerinted hasznos volt a diákok számára?

Ami pozitív volt benne, azt mindenképpen megpróbáljuk hasznosítani. Az például egy jó tapasztalat, hogy számos hallgató esetében a problémát az okozza, hogy szisztematikusan nem tanultak meg tanulni. Csodákra volt képes az, hogy az alapfogalmakat tisztába tették számukra, és elmagyarázták, hogy egy definíció különböző részeinek mi az értelme, és milyen következményei vannak akkor, ha az a definícióból hiányzik, vagy nem úgy van megfogalmazva. Az viszont nagy probléma, hogy ez sokak számára új élmény volt, mert ennek nem Adatbázisokból kellene kiderülnie. A tanárnőnek az volt az elképzelése, hogy ő megpróbálja ezeket a hallgatókat felkészíteni, plusz segítséget adni nekik, amikre nekünk nem lenne elég erőforrásunk. Mint egyszeri kísérletet és tapasztalatot, mindenképpen pozitívnak érzem.

Milyen trükkökkel próbáltak már átmenni a hallgatók a tárgyaidból? Puskáztál hallgató korodban?

Egyszer információmenedzsment c. tárgyból megdöbbentett, hogy egy másfél méter hosszú, öt centiméter széles csíkra mikro kézírással valaki felírta a tárgy teljes anyagát. Ezt az egyik fiókomban azóta is őrzöm, mint elismerést, hogy annyira fontos, hasznos és érdekes dolgokat tartalmazott az illető szerint ez az anyag, hogy ebbe ennyi energiát volt érdemes fektetni. Egyszerűen elképesztett, hogy ezt valaki hajlandó volt megcsinálni. Valahol sajnáltam is, hogy lebukott, és elvettem tőle.

Egyébként, amikor diák voltam, én is puskáztam, még ha ez nem is nagy dicsőség. Nekem is voltak olyan tárgyaim, amiket annyira nem kedveltem, amiről úgy éreztem, hogy az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, ami miatt eredetileg idejöttem. Ezekből úgy próbáltam átmenni én is, ahogy éppen tudtam.

Hogy jellemeznéd a diáksággal a kapcsolatodat?

Elsődlegesen a nyitottságomat hangsúlyoznám: akit érdekel, az rólam és a tárgyról mindent megtudhat, elvileg nem érhetik meglepetések. Továbbá, aki tanulni akar, annak minden támogatást megadok, megadunk. Azok szokták értékelni az erőfeszítésemet, erőfeszítéseinket, akik tényleg azért jönnek ide, hogy tanuljanak. Ha valaki nem ilyen, annak ez óhatatlanul egy szigorú, következetes követelményrendszert is jelent. Mindig vannak, akiknek ez nem tetszik, és kígyót-békát kiabálnak rám, ránk emiatt. Amíg ezek arról szólnak, hogy valami nehéz volt, de nem igazságtalan, akkor ezt el kell fogadnom. Amikor viszont olyanokat mondanak, amik ezen túlmutatnak, akkor tudom, hogy ez vagy nem igaz – mert tisztában vagyok vele, hogy mi milyen erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy a korrektségre maximálisan odafigyeljünk – vagy pedig valamilyen tévedés történt, amit lehet, hogy mi még nem is észleltünk. Ha valaki tehát úgy érzi, hogy az erőfeszítéseink ellenére őt valamilyen méltánytalanság érte, akkor kérem, hogy szembesítsen ezzel, hiszen mi is tévedhetünk, de szándékosan nem szoktunk kiszúrni senkivel. Innentől kezdve az illető bízhat abban, hogy a lehető legkorrektebben próbáljuk az észrevételét kezelni. Ha igaza van, akkor természetesen elnézést kérek, mert én sem vagyok tévedhetetlen, sőt, nem is próbálom annak láttatni magamat.

Ez az interjú eredetileg az Impulzus XLII. évfolyam 2. számában jelent meg, melyet letölthetsz az archívumból. Az második részt elolvashatod a SAndor+ c. cikkben.

Fotók – Gál Efraim